A MERÉNYLET MINT POLITIKAI MARKETING

„Világosan látni annyi, mint feketén látni” – írta valamikor Paul Valéry.

Egyáltalán nem tesszük haszontalanul, ha a modern politika boszorkánykonyhájával és a közéletnek nevezett permanens rászedéssel, ezzel a szappanoperával tuningolt folytatásos horror-valóságshow-val mindenféle illúzió nélkül, a lehető legszigorúbban bánunk.

A gyanakvás a minimum, de inkább az erős szkepszis az, amivel a tömegmédiában elénk táruló folyamatokat érdemes megközelíteni.

A bennfentes Edward Bernays már a múlt század első évtizedeiben elmagyarázta a modern demokrácia és a politikai propaganda működési elvét:  

“A tömeg szervezett szokásainak és véleményének tudatos és intelligens manipulálása a demokratikus társadalom fontos eleme. Akik manipulálják a társadalom ezen láthatatlan mechanizmusát, láthatatlan kormányt alkotnak, amely hazánk igazi uralkodói hatalma. Irányítanak minket, elménket formálják, ízlésünket alakítják, ötleteinket sugalmazzák. Nagyrészt olyan férfiak, akikről még soha nem hallottunk."

A liberális demokráciák alapja ugyanúgy a monopolizált politikai hatalom, mint bármilyen despotikusnak mondott berendezkedés esetében. Ez törvényszerű, és nem is lehetne másképp.

A demokráciák működésképtelenül csődöt mondanának, ha nem létezne egy felettes erő, ami kordában tartja és irányítja az egész demokratikus gépezetet. Ez alatt természetesen semmi esetre sem a látható intézmények egyikét vagy azok összességét kell érteni. A nyílt diktatúrák és önkényuralmi rendszerek esetében sem szükségszerű azt feltételezni, hogy a látható hatalom megegyezik azzal a hatalommal, amely valóban prosperál az adott rendszer felett. Például a Szovjetunió „fénykorában” Kaganovicsnak jóval nagyobb hatalma volt, mint magának Sztálinnak. 

Abban az esetben, ha létezne organikus demokrácia, az nagyléptékben totális anarchiához, vérengzéshez, erőszakhoz, kannibalizmushoz, tehát mindenféle infernális események sorozatához vezetne, és nagy valószínűséggel maximum egy választást, ha megérne. A győztes frakciónak esze ágában sem lenne kiengedni a hatalmat a kezéből, már ha egyáltalán meg tudná ragadni azt.

A monopolizált politikai hatalom alapja a koncentrált és szervezett szupertőke, amely ügynökein keresztül szürke eminenciásként mind az úgynevezett népet, mind a politikai szereplőket uralma alatt tartja, mégpedig úgy, hogy kijátssza őket egymás ellen, a demokratikus berendezkedést pedig látványpékségként üzemelteti az örök naiv idealisták számára. A nép demokráciahite a több évszázados tudatipari szuggesztiók révén olyan erőssé vált, hogy a középkori, mélyen vallásos emberek hitével vetekszik, de míg az utóbbinak hitbizonyossága volt, addig az előbbinek mániákus illúziói vannak csupán. A nép – pusztán mert rá hivatkoznak, és a nevében cselekszenek – elhitte a hóhérainak, hogy ő van hatalmon, hogy szuverén lehet, és hogy bármilyen felsőbbséget képvisel pusztán mennyiségi alapon. Az illúzió azonban egy olyan börtön, aminek kapuját a tömegek elméje tartja zárva; ez a demokratizmus lényege. Pusztán a szabad választás káprázatával az idők végezetéig lehet őket manipulálni, miközben nem veszik észre, hogy bárkire szavaznak, semmi nem változik, a hatalom valódi birtokosai pedig leválthatatlanok.

A politikusok úgy szocializálódnak, hogy a karrierjük során folyamatosan a tarkójukon érzik ennek a láthatatlan hatalomnak a leheletét. Pontosan tudják, hogy mi az, amiért ez a hatalom jutalmaz, mi az, amiért büntet, és hogy különböző szituációkban és politikai helyzetekben mit vár el, igazodva az adott lokalitás vagy intézmény sajátosságaihoz. Tehát hamar beletanulnak abba, hogy „hogyan is mennek a dolgok”.  

Az utóbbi évtizedekben pedig szó szerint „iskoláztatják” őket, vagy már eleve a szüleik, nagyszüleik is a pénzimpérium hálózati hierarchiájának valamely fokán státuszt birtokoltak. Senki nem kerülhet igazán komoly pozícióba, aki így vagy úgy, de nem a szolgálja ennek a láthatatlan hatalomnak.

A modern politikai pártok ugyanolyan termékek, mint bármi más, amit a részvényesek el akarnak adni. A politikában – úgy, mint más területeken is - mesterséges fogyasztásra kényszerítés van, a termékeket időnként átcsomagolják, új dizájnt kapnak, a tulajdonosok és gyártók reagálnak a fogyasztói elvárásokra, művi igényeket teremtenek, folyamatosan reflektálva a piaci mozgásokra.

Nem számít, hogy a „termék” betölti-e a neki szánt funkciót, a lényeg, hogy magunknak érezzük, osztozhassunk benne, és önszántunkból helyezzük magunk fölé. Mivel a mi döntésünk, így pszichikailag az elnyomást és a későbbi tehetetlenséget sokkal jobban viseljük, mert megtudjuk magyarázni magunknak, hogy felelősek vagyunk a kialakult helyzetért, de ma már a legtöbb esetben inkább a kognitív disszonancia az, ami fenn áll, ezért az emberek nagy része mindenféle gond nélkül szavazza vissza a saját hóhérjait.

Míg a részvényesek (a láthatatlan kormány) valós eredményeket várnak, addig a vevők (szavazók) csak pillanatnyi igényeket, ösztönök által felkorbácsolt vágyakat és szenvedélyeket akarnak kielégíteni, és a kielégülést hozó megváltásnak egyáltalán nem kell objektív, színes, illatos, megfogható, használható és valós eredményt produkálónak lennie, tökéletesen megteszi a placebo-hatás, - vagyis az illúzió.

Odafenn az illúzió mesterei pedig pontosan tudják – mert jobban ismernek minket, mint mi magunkat -, hogy mire is vágyunk igazán.

Az illúziót a jelszavak, a nagy retorika, szlogenek, a patrióta elképzelések, humanizmus, jóléti állam, a változás, a tolerancia, fejlődés, szociális érzékenység, hazafiság, a kemény kiállás, frappáns mondatok és méregdrága öltönyök, PR-szövegek, beállított fotók, a puncstól és csillámportól csöpögő social media marketing, harcba hívás, a kemény kéz, és nem utolsósorban az ellenség minduntalan való felmutatása és megbélyegzése jelenti. 

Felkínálják számunkra a pártokat, amik látszólag minden igényt kielégítenek, és a társadalom minden szegmensét lefedik. Elvileg pártok sokasága jöhet létre és indulhat a választásokon, de a Láthatatlan Kormány az, ami a választást kettő, maximum három esélyes pártra szűkíti le. Ezeket alakítják a médián keresztül úgy, hogy a legnagyobb társadalmi bázissal rendelkezzenek. Az emberek ezek után megszavazzák azt a pártot, amely a legszimpatikusabb, és a jelen helyzetben legkelendőbb illúziókat árulja. Nagy általánosságban a balos kormányzó pártokkal végeztetik el a piszkos és kényelmetlen, durva aljamunkát, a jobbos pártok pedig megígérik ezen hibák helyrehozását, a szélsőségek visszaszorítását. Természetesen ez nem történik meg, de elég az illúzió, hogy ha másnak adnak esélyt, talán változás lesz, ez pedig egy jó időre lecsillapítja az elégedetlenséget. Miközben a pártok és szavazóik körbevádolják egymást ugyanazokkal a dolgokkal, és egy permanens törzsi háborút vívnak, addig a láthatatlan kormány zavartalanul munkálkodik a fejük felett, és gőzerővel épül az Új Világrend.

Természetesen az illúzió fátyla egyik törzs tagja számára sem teszi lehetővé, hogy érzékelje: itt bizony mindegyik törzs vezetője ugyanazt a szélhámosságot, aljasságot, gátlástalan hazudozást, visszaélést, a törzs teljes szellemi és anyagi kifosztását műveli, különböző zászlók, szimbólumok és jelszavak alatt. Mi pedig folyamatosan keressük vélt vagy valós igazságainkat, szemléletünket, igényeinket, gondolatainkat, meglátásainkat és a vágyainkat látszólag reprezentáló erőket, amivel azonosulni tudunk, ami mögé beállunk, és akikkel vált vállnak vetve harcolhatunk.

A közvéleményt úgy gyártják le, hogy azokat a dolgokat fogadja el, tartsa kívánatosnak, és szálljon síkra mellette, amik a Láthatatlan Kormány hosszútávú stratégiájának részét képezik. Ilyen volt például a NATO-hoz, vagy az Európai Unióhoz való csatlakozás, de ilyen a digitális állampolgárság is. A politikusoknak az a feladata, hogy ennek a stratégiának az elemeit elfogadtassák a társadalommal, egy kormány pedig addig marad hatalmon, amíg a saját lakosságát zökkenőmentesen alá tudja rendelni ezeknek a céloknak. Erre pedig a leghatékonyabb fegyver a propaganda, azaz a megfelelő illúzió megteremtése és a bűnbakkeresés.

A tömeget pedig dróton rángatják az illúzió mesterei, ahogy ez a legutóbb is történt a világpolitikában.  

A Donald Trump névre hallgató törzsfőnököt és politikai terméket látszólag aljas merénylet érte.  

A „merénylet” részleteivel túlzottan foglalkozni teljesen értelmetlen és fárasztó lenne.

Megint látunk egy felvételt, ami in medias res kezdődik. Trump beszél a híveihez egy kampányrendezvényen, majd lövés hallatszik, a füléhez kap, ismét lövések dördülnek, közben lebukik a pódium mögé, nagy nehezen rávetik magukat a testőrei, majd felállítják az elnököt, aki arra inti őket, hogy „várjanak”, és véres arccal (seb nélkül) ordítva felszólítja a törzs tagjait, hogy „harcoljanak”! Közben természetesen röpködnek a Pulitzer-díjas, már megszületésük pillanatában ikonikussá váló fotók, a közönség pedig kb fél perc alatt megnyugszik, látva, hogy a törzsfőnök jól van, így cseppet sem érdekli őket (sem az elnököt, sem a protokollt megszegő biztonságiakat), hogy lehetnek-e még merénylők, esetleg bomba stb. Teljesen természetes módon, a legnagyobb biztonságban érzik magukat. 

Mire a médiába jut az eset, addigra készen kapjuk ezeket a felvételeket és ikonikus fotókat, amiket annyiszor ismételnek, hogy pillanatok alatt az agyunkba égnek. Természetesen ezeken a felvételeken az égvilágon semmi nem látszik, lassan is csepegtetik őket, persze csak módjával, és csak azokat, amik ránk tartoznak. Közben szinte percről percre derülnek ki izgalmasabbnál izgalmasabb „tények”.

Ezúttal is magányos merénylővel van dolgunk, aki az ellenséges törzshöz tartozik, labilis személyiséggel, beteges külsővel és zavaros indítékokkal. Utólag hirtelen rengeteget tudnak róla a szolgálatok, csak éppen a merénylet előtt vannak vakon. Illetve mégsem.

Az is „kiderült”, hogy a szolgálatok tudtak arról, hogy merénylet készül a volt elnök ellen, még sem tettek semmit. Folyamatosan kerülnek felszínre az abszurdnál abszurdabb dolgok: a fickó le-fel mászkált a tetőről, többen szóltak a biztonságiaknak a készülő merényletről, de azok nem tettek semmit. Alapvető és súlyos szakmai hibák szándékos sorozata az egész.

Ezúttal a hibákat nem eltussolják, hanem folyamatosan minden csatornán közlik. Szinte egyértelműnek tűnik, hogy valakik nem akarják Donald Trumpot újra az elnöki székben látni. Miután  Joe Biden javára az elnökjelölti vita totális csőddel zárult, nem maradt más a „deep state” kezében, mint fizikailag kiiktatni Trumpot.

Csakhogy a Láthatatlan Kormány politikai boszorkánykonyhája ennél sokkal rafináltabb.

Először is: az Egyesült Államok egy brutális rendőrállam, a lakosságot folyamatosan megfigyelik és monitorozzák. Felsorolni is nehéz, mennyi „nemzetbiztonsági” szervezete van, és lehetetlen megmondani mekkora apparátussal dolgoznak, de az biztos, hogy nem sok titok marad előttük. Nem köztudott dolog, de a titkosszolgálatok sokkal több anyagi és más erőforrást szentelnek a saját lakosságuk megfigyelésére és kordában tartására, mint bármelyik idegen állam elleni kémkedésre vagy annak befolyásolására.

A másik verzió az lenne, hogy maga a Biden-adminisztráció a merénylet megrendelője, vagyis a sokat emlegetett „deep state”, amit kizárólag a demokratákra vonatkoztatnak. Trump még az előző kampányban megígérte, hogy „lecsapolja a washingtoni mocsarat”, tulajdonképpen a Láthatatlan Kormányt, de természetesen semmi ilyen nem történt, ugyanis ez a hatalom adja Trump szájába az ilyen szlogeneket is, amikkel ugye választásokat lehet nyerni. A választások után pedig nem történik semmi, csak látványos árnyékbox a mélyállammal, miközben a dolgok mennek a maguk útján.

Le kell szögezni, hogy már csak azért sem hiteles a „belső munka” – tehát a Biden adminisztráció parancsa a likvidálásra -, mert ha bármelyik hárombetűs szervezet el akar valakit tenni láb alól, azt el is teszi.

Az egész „merényletnek” rendkívüli PR szaga van, mivel a tönk szélén hánykolódó Biden-rezsimet még jobban befeketíti, Trumpot pedig a republikánus szavazók számára egy rendíthetetlen lovagként, egy igazi arkangyalként mutatja be, akit már Isten is kiválasztott a következő amerikai elnöknek.

A Láthatatlan Kormány számításai bejöttek: Trump népszerűsége az egekbe szökött.

Szintén a népmesei elemek kategóriájába tartozik, hogy a demokraták által megrendezett elnökjelölti vita után jött rá a fősodratú média, hogy Joe bácsi már nem alkalmas még egy ciklusra. Már négy évvel ezelőtt is a hullagyalázás kategóriájába tartozott, amit ezzel a demens, öreg bűnözővel műveltek.

Tehát nagy valószínűséggel a Láthatatlan Kormány Trumpra szavaz, de elég sok idő van még novemberig, és akár még be is hozhatnak kihívó gyanánt egy teljesen épkézláb figurát a „demokraták”. Jelen állás szerint most Trump a befutó, és az orosz-ukrán háború befejezésének kérdése a legizgalmasabb sokak számára. Nem elképzelhetetlen, hogy bizonyos időre befagyasztja a konfliktust, de azért tegyük hozzá: szintén nem lenne nehéz folytatásra bírni a közvéleményt, mondjuk egy hamis zászlós orosz támadás esetén, amit Európa ellen követnének el.

A másik dolog pedig az, ha le is állítanak egy projektet, szinte biztos, hogy indul egy másik.

Trump az izraeli háborút pedig biztos, hogy folytatni fogja, mivel elkötelezett cionista, ahogy Joe Biden is. (Tessék választani!)

Aki pedig többet szeretne megtudni arról, hogy Donald Trump és a republikánusok miért nem alternatívája a globalista, neomarxista demokrata agyrémnek, az nézze meg ezt a kiváló elemzést.  

Talán most jobban megértjük, hogy a szintén bennfentes Walter Lippmann miért írta azt már száz éve, hogy:

„A demokrácia túl fontos ahhoz, hogy a közvéleményre bízzuk.”