Liberális sajtó: vajon tényleg az egyéni szabadságjogok elkötelezett védelmezője?

Az elmúlt években mik voltak azok a helyzetek, amikor valóban ki kellett volna állni az átlagember, vagy ha úgy tetszik a kisember mellett, az elnyomó állammal szemben?

A liberálisnak és magát függetlennek tituláló szélsőbaloldali, általában idegen államok, titkosszolgálatok és átláthatatlan nemzetek feletti NGO-k - azaz nem kormányzati szervezetek - által finanszírozott médiumok előszeretettel lépnek fel nemcsak a szabadság védelmezőjeként, a zsarnokság megátalkodott ellenfeleként, de a hétköznapi ember, a kiszolgáltatott és védtelen állampolgár hangjaként is.

A szélsőbaloldali „címke” ez esetben egyáltalán nem egy visszafordított puskacső, hanem egy teljesen adekvát kifejezése a liberális sajtó eszmei alapjának. A független-objektív sajtó mániákusan használja a szélsőjobboldali kifejezést, ennek érvényét pedig nem egy meghátrálás értelmében utasítom vissza, hanem azért, mert attól nem lesz valami szélsőjobboldali, hogy egy nüansznyit eltér az abnormális szélsőbaloldali „értékektől” és narratívától. Az abnormalitás pedig nem lesz normalitás attól, hogy némelyek azt valami újfajta „erkölcsként” erőszakosan a társadalomra oktrojálják, mint valami sátáni tanítóhivatal, amit általában a „trendiség” zászlaja alatt kívánnak totális győzelemre juttatni.

Amikor a liberális szennymédia a szélsőjobboldali billogot használja, azt nem csak azzal a szándékkal teszi, hogy érvek nélkül megkérdőjelezze a neki nem tetsző álláspontot, hanem azért, hogy alapvetően a más értelmezési keretek érvényének létezését és legitimitását totálisan megsemmisítse. Természetesen ezt az egyik alapvető liberális érték, a véleményszabadság jegyében.

Ha a liberális értékek szószolói egyetlen egy perce komolyan vennék ezeket az értékeket, akkor az illiberális kifejezés (bélyeg) az arcukon csordogáló nyálként jelenne meg.

Visszatérve a kezdő felvetésre: a liberális média valóban az elnyomottak hangjaként jelenik meg?

Az előzőekből már felsejlik és napi tapasztalat is rendre bizonyítja, hogy ezek a médiumok maguk is elnyomó struktúrák, amik nem csak egyének, de szervezetek, törvényes testületek, kormányok és államok – egyes esetekben szó szerinti – elpusztítására képesek, háborúkat tudnak kirobbantani, iparágakat képesek romba dönteni, választásokat befolyásolnak – tulajdonképpen az átlagember valóságának láthatatlan, totális urai. A globális médiahálózat egy olyan hatalmi struktúra, amely évszázados szuggesztiók révén önmagáról is egy teljesen hamis és torz képet hitetett el, ezért tud olyan tekintélyként fellépni, aminek valódi hatalmát a tömegek egyáltalán nem érzékelik elnyomásnak, de sok esetben még hatalomnak sem. Ha mégis hatalomként tételezik, akkor azt a legtöbb esetben pozitívan, mintegy az állam ellensúlyaként, a „közvélemény” jótékony hangjaként fogják fel.

Szokták mondani, hogy a média feladata ellenőrizni a kormányt. Azt már nem kérdezik meg, hogy vajon a médiát kinek lenne a feladata ellenőrizni, és legfőképp ki és mikor ruházta fel a médiát olyan legitimitással, hogy neki jogosultsága legyen a közhatalmat ellenőrizni? (Most a bárgyú és teljesen jelentéktelen médiahatóságokat hagyjuk.) Mert ha de jure nem is ellenőrzi a kormányt, de facto nagyon is.

De facto a médiahálózatok nemcsak ellenőrzik a kormányokat, hanem tetszőlegesen legyártják azt a valóságot, amiben a kormányoknak működniük kell. Fel lehetne hozni ellenérvként, hogy a média csak a valóságos valóságról közvetít, legfeljebb torzítja, esetleg kiegyensúlyozatlanul mutatja be azt. Mivel erről jóformán senkinek nincs közvetlen tapasztalata, ellenőrizni pedig pláne nem tudja, ráadásul az, hogy miből lesz tény, már előre el van döntve, össze van válogatva és értelmezve van a számunkra. Arról pedig végképp nincs tudomásunk – sejtésünk annál inkább -, hogy a globális médiabirodalom ellenkező végén valójában kik vagy mik állnak/állhatnak. Annyit még hozzá kell tenni, hogy ne legyenek illúzióink: ennek szerves része az úgynevezett „jobboldali” sajtó is.

Még egy megjegyzés, amit Alan Watt vetett fel a TV híradókkal kapcsolatban: nem véletlenül alkalmaznak akár több generáción keresztül ellenkező nemű hírolvasókat, akik joviális szülőfiguraként jelennek meg, rajtuk növünk fel, az életünk részévé válnak, az ő „meséiket” hallgatjuk évtizedeken keresztül.

És ugyan ki ne bízna meg apuban és anyuban?

Az elmúlt években mik voltak azok a helyzetek, amikor valóban ki kellett volna állni az átlagember, vagy ha úgy tetszik a kisember mellett, az elnyomó állammal szemben?

Az egyik ilyen a több mint két évig tartó állami covid-terrorizmus volt, ahol felfüggesztették az alapvető szabadságjogokat, amire a liberális sajtó egyébként mindig oly érzékeny.

Az olyan alapvető jogok, mint a gyülekezési jog, a szólásszabadság, az élethez, munkavállaláshoz, mozgáshoz és a testi önrendelkezéshez való jogok vagy fel lettek függesztve, vagy durván korlátozták őket.

A liberálisnak mondott független-objektív sajtóorgánumok pedig nemhogy nem nyomoztak a covid visszásságai után, vagy teret engedtek volna az ellenvéleménynek, hanem mindenkit megaláztak, lejárattak, megbélyegeztek és virtuálisan kivégeztek, aki ellentmondott a hivatalos állami covid-narratívának. A cenzúra gyakorlása mellett az állami cenzúra még durvább szankcióit, és akár hatósági beavatkozását is követelték a hivatalos álláspontnak ellentmondó „osztályidegenek”, az állami terrorral valóban szembehelyezkedők ellen, ahogy a régi szép időkben.

Azon keveseket, akik fel mertek szólalni a józan ész mellett és a jogfosztások ellen, Orwell csizmájának jobb és bal párja egyszerre tiporta el.

Tengernyi irodalma van már a gyerekkori kötelező oltások káros, olykor halált okozó „mellékhatásiról”, teljesen abszurd és életellenes felhasználásairól. Ezek érvényességének, választhatóságának kérdése szintén totális tabu a szabadság és az emberi jogok korában, főként itt Magyarországon.

Azt gondolhatnánk, hogy a balliberális médiumok sorban állnak, hogy egy-egy áldozat állam elleni elkeseredett küzdelmét bemutassák, mint az egyéni szabadságjogok felkent harcosai, de a valóságban ennek pont az ellenkezője történik: a liberális sajtó tulajdonképpen az állami oltásterror erőszakszervezeteként működik és meghurcolja az áldozatokat.

Annak ellenére, hogy ezek az oltáskárosultak orvosi bizonyítékokkal rendelkeznek, és ezen bizonyítékok alapján perlik az államot. A balliberális média ahelyett, hogy meghallgatná őket, inkább az állam, a hatóság vagy a szakma képviselőit hallgatja meg, a tönkretett életeknek pedig marad a gúny, a cinizmus és a megalázás.

A fentiek igazolására elég az interneten végezni egy gyors keresést, beütve az „oltásellenes” kifejezést. Rengeteg dolgot fog találni az olvasó.

A balliberális sajtót és a hozzájuk szorosan köthető NGO-kat pedig egyáltalán nem zavarja, hogy az egészségügyi törvényben benne van, hogy a kötelező oltások halált is okozhatnak, ugyanakkor az Alkotmány elméletben biztosítja az élethez fűződő elidegeníthetetlen jogot.

Csak egy megjegyzés ezekről a civilszervezetekről(NGO): „civilek” minden bizonnyal fenn tudnak tartani olyan szervezeteket, profi ügyvédekkel, irodákkal, segélyszolgálattal stb, abban a korban, ahol az emberek egy lakógyűlést nem tudnak megszervezni, vagy időben nem tudják leadni az osztálypénzt.

A másik a Digitális Állampolgárság Program, amiről a felvilágosult, minden diktatúrától és autoritástól epét hányó balliberális médiának semmi aggasztó nem jut az eszébe, még akkor sem, ha ezt a jelenlegi kormány vezeti be. Nincs annál kiszolgáltatottabb helyzetben az egyén, mint amikor egyetlen kattintással az egész életét elvehetik. Idővel a digitális állampolgárság karöltve a digitális jegybanki pénzzel lehetővé teszi, hogy egy mozdulattal megfosszák az embert mindenétől.

Ugye fel lehetne vetni, hogy nem kötelező, csak lehetőség, de legkésőbb a covid-terror alatt meg kellett volna tanulni, hogy mit jelent a „nem kötelező”. Először csak lehetőség, majd ajánlott, utána kötelezően ajánlott, majd szankcionált „lehetőség” lesz, ha nem akar valaki éhen halni.

Az egyéni szabadságjogok olimpiai bajnokainak erre mi a reakciója: gúny, cinizmus, megbélyegzés, lejáratás. Mármint azok irányába, akik a digitális állampolgárság veszélyeire igyekeznek felhívni a figyelmet. Mindig ugyanaz a minta ismétlődik, amikor valaki a globalista agenda levesébe szeretne beleköpni. A globális médiahatalmi-gépezet lokális hiénái frontális támadást intéznek mindenkivel szemben, aki valóban komolyan gondolja azokat a jogokat, amiket ezek a firkászok is elvileg magukénak vallanak.

A balliberális sajtó kizárólag akkor lép fel az állam és a kormány ellen, ha politikailag érdekelt, vagy ha túl sok pénz tűnik el, aminek szerintük sokkal jobb helye lenne az őket kitartóknál.

Összegezve tehát: a világtörténelem legocsmányabb és legpusztítóbb zsarnokságát a balliberális média az állam legfőbb támaszaként, közösen ácsolják a számunkra.